galambfohász

A "ferrero roche" és madártej fagyimba bújva várom a buszt. Ebédelek.
Az arcomat a nap felé tartom, a kabátom zippzárja lehúzva, élvezem a langyos, majdnem tavaszi szelet. Akarom a tavaszt!
A buszváró piszkos betonján apró madárlábak tipegnek körbe, körbe.
A nap színjátszósra festi a kerek galambbegyeket. Elém lépeget egy szürke kabátos, gyöngyház mellényes fiatal kis madár a fejecskéjét félrefordítva, rózsaszín karikás borostyán színű, okos kis szemével figyeli, hogy mit veszek elő a zsebemből.
Amikor azt látja, hogy csak a mobilomat, új óriást keres magának.
Érdekesek a galambok ahogy itt közöttünk élnek, szinte szimbiózisban az épített környezettel, szemétdombokon és csikkekkel teli kukák között csipegetve, a járművektől hangos betontenger közepén.
Mit látnak ők belőlünk, csak a taposó, rugdaló lábakat, vagy van, aki feljebb nézve észleli azt is, hogy egy másik élőlény van a kabátok alatt?
Felfogják ők a létezésünk tényét, vagy csak a város részének tekintenek minket?
És amikor egy busz gázol keresztül rajtuk, az szerintük is egy busz, vagy egy valóságos természeti csapás, a sors keze ?...
Vajon így vagyunk mi is a nálunk hatalmasabbakkal?
Lehet, hogy itt és így él/élnek ők is, vagy ő is közöttünk, de a mérete miatt, amiatt, hogy olyan felfoghatatlanul nagy, képtelenek vagyunk ezt érzékelni, - és így mi is csak galambok vagyunk,
galambnyi sorssal?
Mert azért van olyan szerencsés galamb is ám, aki több figyelmet kap és annak jobb az élete, míg a másik bármit tesz, félvakon, göcsörtössé fagyott lábbal tengeti csak az életét, mert mi emberek nem halljuk meg a galambfohászt?
És aztán ha mégis, akkor lenyúlunk érte és segítünk a szerencsésnek, aztán már jól megy neki ...
Lehetséges, hogy így van ez?